Emlékképek a szigetszentmiklósi kézilabdáról a Csepel Autógyár SE-ben
1961. március: A szigetszentmiklósi II. számú iskola tanulója lettel, ötödikes voltam. Az első tornaórán elájultam a tornaterem nagyságától, gyönyörűségétől. Itt találkoztam először a nagyszerű játékkal a kézilabdával. Itt érintettek meg először a csapatjáték szépségei, a szurkolás, az együvé tartozás fontossága. Büszke voltam, hogy az iskola csapatának tagja lehettem. És ezzel így volt egy csomó gyerekkel. Az iskolaválogatott bajnokságot játszott más iskolákkal. Legnagyobb ellenfél Ráckeve volt, én így emlékszem. A kézilabda szigetszentmiklósi meghonosításában ezek a körülmények döntőek voltak. Hála az iskoláknak, a mi iskolánknak, és hála Ballai Gáspárnak, Gazsi bácsinak.
Talán 1965 lehetett, amikor azt láttam, hogy egy csomó ember talicskákkal, lapáttal fekete salakot kever és terít szét meg hengerel egy kézilabda pálya nagyságú és alakú területen, a II. Iskola tornaterem mögötti területén. Rövidesen edzéseket tartottak, meccseket rendeztek. Én, mint kívül álló, kicsit irigykedve néztem a történéseket. A lányoknál a Keleti lányokra emlékszem, meg Keleti Lacira, aki folyamatosan ordítozott a testvéreivel, hogy is kellene csinálni a játékot. Emlékszem egy olyan meccsre, amikor az ellenfél a félidőben 1:0-ra vezetett. Lehet, a vége is az maradt.
A fiúknál egy balkezes, már pocakosodó, inkább bácsinak látszó játékosra emlékszem, akivel később még játszottam is. Ő volt Takács Imre. Soha nem fejtettem meg, mért nem tudták védeni a kapusok a lövéseit.
1966-ban bekéredzkedtem az ifibe. Ekkor már Kende Gyuri bácsi volt az edző. Jól ment a felnőtteknek és jól ment az ifinek. Az ifi magasan nyerte a bajnokságot. Az országos ifi kupában eljutottunk valameddig, amikor csoportmeccseket kellett játszani. A csoportelső a négyes vagy a nyolcas döntőbe jutott. A csoportmeccsek Cegléden voltak (talán 2 napos). Itt sajnos kikaptunk a Budapesti Honvédtól egy vagy két góllal. Máig emlékszem a két kihagyott zicceremre. A Budapesti Honvédnak volt abban az időben a legjobb kézilabda csapata Magyarországon, így az ifi is az volt. Nem volt szégyen kikapni, de győzhettünk is volna.
Emlékszem arra az abonyi vasárnapra, amikor az ifiben simán nyertünk és miközben fürödtük és átöltöztünk, hallottuk, a helyi közönség túl gyakori ovációját. Akkor a mi felnőtt csapatunk volt az esélyes a bajnoki címre. A meccs elején fejbe lőtték a kapusunkat (Cseszkó), nem tudta folytatni a játékot, minimálisan, de kikaptunk. Ez nagyon hihetetlennek tűnt akkor nekem. Bundát emlegettünk, hogy lefizették a bírókat és a házigazda játékosait (ezért lőhették fejbe a kapusunkat). Arra nem emlékszem ki nyerte a bajnokságot, de gyanítom Vác. Végül másodikok lettünk.
Év végen elment Kende Gyuri bácsi. Utána szétesett a felnőtt csapat, sokan abbahagyták, sokan máshol folytatták. Így lettünk a következő idénytől, ifi korúak, a felnőtt csapat tagjai. Az edzők jöttek-mentek. Volt, hogy nem volt ki a felnőtt csapat, az ifiből jött fel valaki. Középcsapat lettünk.
Időközben megszűnt a fekete salak nyelése. Valahol a közelben utat javítottak, valaki megdumálta, elintézte, 1 nap alatt megcsinálták a pályát aszfaltból. Előre léptünk: A megyében fekete salak csak nálunk volt addig. Változott a helyzet. Ezután a megyében aszfalt csak nálunk volt. A felülete, mind az akkori negyedrendű utak felülete. Ha eső esett nagy tócsákban állt a víz, ha fellöktek, bőrös lett az aszfalt.
De! Nagyszerű volt itt játszani. Nem volt kiplakátolva mikor lesz meccs. Vasárnap délelőtt 10-kor kezdődött az ifi, utána felnőtt. Ahogy a bíró belefújt a sípba, az egész lakótelep tudta, ma meccs van. Az ifi félidejére megtelt a pálya széle körben emberekkel. Nem lehetett nem hajtani.
A hetvenes évek elején elhagytuk Szigetszentmiklóst és átköltöztünk a Csepel Autógyár sportközpontjába, Millenium telepre. Kiváló körülmények. Vörös salakos, karbantartott pálya, tiszta öltözők, melegvíz, büfé, nyáron kinti úszómedence. Egy hiányzott, a közönség. Soha nem szoktam meg. Az egyik meccs félidejében, a szünetben, az intézőnk bemutatott egy magas, női szemmel jóvágású embert. Közölte, hogy a második félidőben már ő az edzőnk. Az addig vesztésre álló meccset magabiztosan nyertük az instrukcióival. Kende Gyuri után ismét jó szakmai kezekbe kerültünk. Ő volt Csohány Pál.
Csohány Pállal ismét másodikak lettünk a bajnokságban, ami jó eredmény volt az elmúlt évek teljesítményei után, de mi fel akartunk kerülni az NB II-be, ahhoz pedig a belépő a bajnokság megnyerése volt. (A megyei első osztály, ahol játszottunk, első helyezettje osztályozó mérkőzéseket játszhatott, hogy bekerüljön az NB II-be.)
1974-ben reális célkitűzés volt a bajnokság megnyerése. Ennek a súlyát és a magánéleti sorfordulóimat nem tudtam kellő higgadtsággal kezelni és abbahagytam a játékot.
Legközelebb 1977-ben vettem fel a CSA-s mezt. Ekkor már más edző, más játékosok, más szellem volt. Meg elneveztek „öregnek”. Erről az időszakról a fiataloknak hitelesebb emlékei vannak.
A megyei bajnokságról
Vác, Gödöllő, Cegléd. 2-3 egyesületük volt. Vácott, Cegléden katona csapat, Gödöllőn egyetemi csapat és 1-2 városi egyesület. Nagyon jó körülményekkel. Veszélyes helyek: Tura, Galgahévíz, néha Abony, néha Tököl. Futottak még: Nagymaros, Verőce, Ráckeve, Százhalombatta.
Vácra, Gödöllőre, Ceglédre és a közelbe rendszerint tömegközlekedtünk, ahonnan futni kellett vagy bonyolult volt eljutni (Tura, Galgahévíz, Abony, Nagymaros, Verőce) oda kaptunk különbuszt.
Szűcs Csaba
Szigetszentmiklós, 2024. 03. 25.